A karrierizmus szinte megfertőzte a világunkat. „ A csúcsra érni társadalmunkban már nem csak életcél, hanem valóságos vallás, amelyért föláldozunk mindent: szerelmet, barátságot, talán még az életünket is.” Ilyen negatív látleletet ad korunk emberéről két közgazdász-szociológus, Alexander Wickham Marc Patterson. De hogyan is jutottunk ideáig?
Az első karrieristák gyakorta szülők. Igyekeznek gyermekükben azokat a vonásokat, tulajdonságokat kijelenteni, amelyek elősegíthetik későbbi karrierjüket. A kis karrieristák alapvető vonásává kel váljék a könyörtelen elszántság, nem engedheti meg tanulótársainak, hogy lemásolják róla a leckét, de azok egy idő után úgysem kérik meg erre. Előbb-utóbb – a családi fáradozások gyümölcseként szépreményű ifjú megkapja az első diplomát, s hála az olykor nem is olyan tökéletes végbizonyítványnak, no meg a rengeteg gazdagon kiépített összeköttetésnek, az immár érett, teljesen kifejlett karrierista elnyeri felvételét egy jó előre kiszemelt vállalathoz.

Csakhamar kiderül, hogy melyik alapvető típushoz sorolható az új kolléga. Leggyakoribb talán a lakáj típus – állítja Wickham és Patterson. A lakáj nagyon gyorsan megkeresi a vállalatnál a „gazdáját”: egy olyan jelentős munkatársat, aki maga is szép jövő előtt áll, akihez érdemes csatlakozni. Figyelemmel kíséri annak karrierjét, hogy alkalmas pillanatban, amikor az előlép, nyomban elfoglalhassa helyét. Ilyen remények mellett készségesen teljesít kevésbé testhez álló feladatokat is „vezére” szolgálatában. Gondosan őrködik a kollégák fölött, nehogy esetleg az ő kis külön érdekszféráját fenyegessék.

A lakájnak éppen ellentéte a lovag, aki kezdet kezdetétől született vezérnek érzi magát, és nyomban kialakítja a maga kis különítményét. Minden egyenrangú kolléga számára van egy barátságos mosolya, folyosón is mindig hangosan beszél, és úgy viselkedik, mint akinek nincs semmi rejtegetni valója. A munkát nem nagyon szereti, de soha egyetlen feladatot sem utasít vissza, mivel tudja, hogy csapata úgyis mindent elvégez helyette miközben a babérokat ő maga, aratja le. Szívesen hivatkozik „fontos” összeköttetéseire melyeket olykor csak megelőlegez magának. Gyakori segítőtársa a karrieristák egy másik fajtája, a szürke eminenciás. Ő az, aki nem szívesen lép a porondra, mindig a lovag árnyékában marad, olyan fegyverhordozóként: nem sokat beszél, viszont nyitott szemmel járkál, tüzetesen ismeri a vállalat életét, különösen arra figyel, kinek mennyi és miféle vaj van a fején, ezek alapján a megfelelő pillanatban megfizethetetlen, azaz nagyon is megfizethető tanácsokkal látja el a cimboráját. Lefelé ugyanakkor az ő véleményét ismétli, így csakhamar híre megy, milyen jól tájékozott, mennyire önálló gondolkodású, ugyanakkor szerény ember. Mielőtt elfogadna egy jobb pozíciót, sokáig szavatkozik.

A játékos, avagy a magányos farkas eleinte látszólag a vállalati élet peremére szorul, de nyilvántart minden figyelemre méltó ötletet, tervet, amely növeli a cég bevételét. Türelmesen kivárja a legkedvezőbb alkalmat, hogy végre a színre léphessen. S mivel ez a jelenése általában a döbbenet erejével hat, siker esetén jóval előbbre léphet a többinél. Meg is érdemli: a karrieristák közül ő az egyetlen, aki számol a kockázattal is. (… folytatjuk)